SZÖVÉS = életmód

Nagy Judit Munkácsy-díjas kárpitművésszel beszélget Mirtse Zsuzsa

Nagy Judit míves gobelinképei az aranykor, a bőség fonalakban megszőtt lenyomatai, máskor egyetemes kérdéseket feszeget, értékvilága könnyen szerethető, mert méltó a szeretetre. Ebben a sokszor zűrzavaros, feszültségekkel terhes világban kifejezetten gyógyító, építő erővel bírnak ezek a hatalmas kárpitok, közöttük járni olyan, mint valami titokzatos, belső utazás.

− Valami miatt megismerkedésünk első pillanatától kezdve éreztem, hogy közöttünk van valami a mélységben, ami közös, és azt is, hogy te biztosan tartasz cicát. Okát ennek a bizonyosságnak nem kerestem, de megörültem, amikor kiderült: most sem csaltak meg az érzéseim. Gyerekkorod óta macskabarát vagy? Kislány korodban is tartottál már macskát?
− Macskák közé születtem, mindig éltek velünk cicák. A macska volt a hatodik családtag. Az első komoly ajándékom, amire emlékszem, egy tarka kiscica volt, amit Édesapa varázsolt elő a zsebéből. Azonnal dorombolt, ide-oda lehetett hurcolászni, engedte, hogy nyüstöljük a két testveremmel együtt, soha nem  karmolt meg senkit, nem kapott oda. Sokkal jobb volt, mint egy mozdulatlan, unalmas plüssmackó. Szelíd volt, nyugodt es rejtélyes. Emlékszem, meg azt is hagyta, hogy kis sapkát adjak rá, és a babakocsimban tologassam. A konyhában külön széke, párnája volt. Gimnazista koromban ő lett a legtürelmesebb modellem, rengeteg cicaportré készült róla. Még költözött is velünk, a teherautón az én ölemben utazott egy szakajtóban. Matuzsálemi kort ért meg a legnagyobb megbecsülésben, a vége − családi gyász.

A teljes cikket elolvashatja a Macskamánia Magazin 2018/2. számában

©2018 Macskamánia Magazin. - Minden jog fenntartva!