„Szolgálatom néked örökké ajánlom”

Kátai Zoltán énekmondóval beszélget Mirtse Zsuzsa

Aki Kátai Zoltánt egyszer is hallotta énekelni, sosem fogja elfelejteni. Hangja mintha valami hegyi barlangból törne a fény felé, megjelenése olyan, mintha a XVI. században lehetnénk. Egy olyan korban, amikor a hazáért élni és halni is tudtak az emberek. Mindezek mellett Kátai Zoltán elkötelezett macskabarát is.

− Wathay Ferenc végvári vitéz, énekszerző, énekmondó néhány sorával szeretném megidézni azt az értékvilágot, amelyben gondolkozol: „Áldott Magyar nemzet kevés maradékja, /  Régen Európának ki valál csillagja, / Avagy ez világnak tüköre s zászlaja, / Az jó tisztességes hírnek kívánója. // Szolgálatom néked örökké ajánlom” De mit is jelent pontosan az, hogy énekmondó, s Te mióta tartod magad énekmondónak?   
 − Az énekmondó éneket mond, vagyis énekes. Főként a XVI. században voltak énekmondóink, s még talán a XVII. század első felében. Emlékszem, egyszer Dinnyés Józseffel volt Szegeden egy fellépésünk, plakát is készült hozzá. Dinnyés daltulajdonosként szerepelt a plakáton, a szegediek pedig megkérdezték tőlem, hogy mit írjanak a nevem mellé. Akkor éppen Tinódi Cronicájának facsimile kiadása volt a kezemben, abban szerepelt egy szó, ami nagyon megtetszett nekem: „énekmondással”. Gondoltam, én ilyen vagyok, s akkor ez legyen kiírva a nevem mellé. Hogy énekmondó. Ez mondjuk 1983-ban volt.

− S mit nevezünk régizenének?
− Leginkább a barokk előtti zenét nevezném régizenének, akkor, ha korabeli hangszerek másolatain játsszák. Zongora helyett csembaló szerepel, bőgő helyett viola de gamba, a fúvósoknak is a régebbi változatait használják. Esetemben a reneszánsz magyar énekes irodalom a régizene, én ezzel foglalkozom. Önálló hangszeres darabokat nem nagyon játszom, hanem elsősorban a XVI. századi magyar énekes zene érdekel. A XVII. század első fele még beletartozik.

Folytatás a Macskamánia Magazin 2018/3. számában

©2018 Macskamánia Magazin. - Minden jog fenntartva!